Third chapter
Másnap tudtam hogy lesz néhány kellemetlen beszélgetésem,
de azt hiszem a legkellemetlenebb, az Josh-al lesz.
Suli után nem hazamentünk, hanem egy közeli parkba.
~Kezdessz megijeszteni.-mondta, mikor odaértünk.
~Egésznap alig beszéltünk, és ordít rólad, hogy valami nyomja a szívedet.
Remélem tudok segíteni.
Nem hiszem el…Josh a legjobb fiú, akit valaha is
ismertem. Jól ismer, tudja ha baj van, ha jól vagyok, ha egyedül akarok lenni,
vagy ha csak vele akarok lenni. Nem tudom elmondani neki…
~Én nem tudom hogy mondhatnám el…-kerestem a szavakat.
~Bármi van, megbirkózunk vele, ketten.-mosolygott rám.
Akkora egy rohadéknak érzem magam, hogy ezt teszem…
~Tegnap volt egy hosszabb beszélgetésem
Alfredo-val…-kezdtem. ~És elmondta, hogy mennyire hisz a tánctudásomban,
bennem… És ugye most turnén van, és lesérült az egyik táncosuk… és megkért,
hogy én ugorjak be helyette.-böktem ki végül.
Nem mertem Josh arcára nézni, egyszerűen nem ment. A
földet tanulmányoztam, ám egyre halványabban láttam, ugyanis a könnyeim
előtörni készültek.
~Mennyi időre?- törte meg végül a csendet, ám még mindig
nem mertem rá nézni.
~3 hónap.-suttogtam, de a hangom még így is elcsuklott.
~Megoldjuk.-hangja halk volt, akárcsak az enyém, de mégis
határozottabb.
~Mi?-hitetlenül bár, de végül rákaptam a tekintetemet.
Abban a pillanatban sóhajtott egyet, majd egy apró mosoly kíséretében megölelt.
Itt már tényleg nem bírtam tovább, és pólóját áztatva
kitört belőlem a zokogás. Nehéz lesz itt hagyni Josh-t, rettentő nehéz.
Estig sétáltunk a parkban, és mindent megbeszéltünk. Nem
fogunk szakítani, azt egyikünk se akarja, megpróbáljuk a távkapcsolatot, és 3
hónap múlva ott folytatjuk, ahol abbahagyjuk. Igen, ez egy jó tervnek tűnik.
Hazaérve szembesültem azzal, hogy van még egy
elkerülhetetlen beszélgetésem. Hogy honnan tudom? Nos, a szüleim az
étkezőasztalnál ülve várnak rám… Vajon mióta?!